Az emberségesség gyönyörködtet

Azt már mindenki tudja, hogy a lehető leghülyébb módon működik a lelkivilágom, és olyan dolgok tudnak a végtelenségig meghatni, amit mások talán észre sem vesznek.

Nem igazán szoktam segíteni az embereknek az utcán. Úgy értem,ha látok egy hajléktalant, nem keresem már is a tárcámat, hogy adjak neki némi aprót, nem karolok bele egy vak emberbe, hogy átsegítsem az utcán, és nem töröm magam, hogy én legyek az első, aki átadja a helyét a buszon. Persze nem volt ez mindig így. Csak hát a világ tele van gonosz és önző emberekkel, akik nem értékelik a segítőkészséget, leginkább természetesnek veszik és elvárják, vagy visszaélnek vele. De legalább megtanultam, hogy segíteni csak annak szabad, aki segítséget kér. Annak viszont nagyon szívesen, önzetlenül segítek.

Ami ma történt, az viszont igazán meglepő, és nem annyira megszokott ezen a világon. Álltam a buszmegállóban, és láttam hogy egy vak pasas szeretne átjönni  az úton. Senki nem ment át segíteni, mert pont jött a busz. De ha nem jött volna se segítettem volna neki, mert már jól ismerem az illetőt. Mogorva, és erőszakos fickó. Ha a karodat nyújtod, megfogja ahelyett, hogy ő karolna beléd, és ő kezd el vezetni téged, és tolni előre. És persze csöppet sem hálás azért, ha segítenek neki.

Szóval felszálltam a buszra, és onnan figyeltem. Megállt előtte egy mercedes, hogy átengedje. A busz is állt. De persze ő nem indult el. Szerencse. Egy másik autó dupla záróvonalon átlépve előzte ki az álló mercedest. Ezek után a mercis kirakta az elakadásjelzőt, kipattant a kocsiból, és átsegítette az úton a vak fickót. Akkor láttam, hogy a mercis egy a környékünkön lakó huszonéves vagány srác, akit amúgy nem igazán csípek. Tudjátok az a tipikus bunkó srác aki a téren lóg és szotyizik a haverokkal. Na de ez a húzása...le a kalappal. Persze ez elindította a láncot. A busz megvárta a vak embert, majd az utasok rögtön hellyel kínálták.

Utána egész úton azon koncentráltam, hogy nehogy elkenjem a sminkem...