A kép is írja, sosem követem el ugyanazt a hibát kétszer... általában 5-6x szoktam, biztos, ami biztos. Így jártam a fánk melegítésével is.

Épp betegállományban vagyok, így gondoltam 2 napi salátázás után ideje visszatérni a fánk diétához, amire a Londoni kirándulásunkon szoktam rá. Ott Krispy Kreme van, így még mindig bakancslistás a Dunkin donuts. A lényeg a lényeg, hogy istentelen mennyiségben tömtük magunkba az isteni fánkokat egy héten át. Persze egy hét után mindketten fogytunk tőle. Jó, nyílván nem tőle, hanem ennek ellenére, de akkor is... Szóval mire kialakult a függőségünk, már haza is jöttünk. Persze magyar életszemlélettel álltunk hozzá. Itt nincsenek is ilyen nagy fánk árusok, és amit a boltokban lehet kapni, az nem is olyan finom, és száraz, és amúgyis úgy kell benne keresni a krémet, és még sokkal olcsóbb is. Mert nyílván, ha szélesebb lenne a kínálat, találnánk sokkal drágábbat, és jobbat. Na a hiba ott volt, hogy eddig nem tudtuk, hogy mi mindenáron fánkot akarunk enni, ezért nem is kerestünk fánkost, de jelentem már megtaláltuk a megfelelő alternatívát, csak még nem jutott időnk kipróbálni.

Mondom ezt pont én, aki pont hogy lusta vagyok, azaz voltam, mert utóbbi időben igyekszem mindennap igényesen megjelenni. Persze érezhető a különbség egy péntek esti randi, és egy 400 embernek tartott előadás közt, de azért ennyi kell. Eddig kényelmesebb volt egy héten át ugyanazt a farmer és kabátot felkapni, és csak a pólókat váltogatni, arról nem is beszélve, hogy ha mindennap egy teljesen más összeállítást veszek fel, akkor sokkal több lesz a mosnivaló, meg amúgy is, ami már egyszer volt rajtam, azt azért mégsem rakom vissza a szekrénybe a frissen mosott, vasalt ruhák közé, már csak egészségügyi megfontolásból sem.

A világ az elmúlt néhány év alatt specializálódott a facebookra. Eddig éltük az életünk és esetleg egyes apró részleteit megosztottuk a világhálón, mára azonban az ok és okozat felcserélődött, Már csak azért élünk, hogy legyen mit megosztani. Eredendően arra volt jó, hogy bepillantást engedjünk az életünkbe, most viszont a mutatott kép olyannyira szélsőségesen torzult, hogy köszönő viszonyban sincs a valósággal. Olyan ez, mint a Harry Potterben szereplő tükör. Abban nem a valóságot látod, hanem gyakorlatilag azt, amit látni akarsz. Facebookon népszerű lehet a magányos, bókok tucatjait zsebelheti be a kevésbé szép, vicces lehet, akinek nincs humorérzéke és minden téren szakértő lehet a laikus. Ráadásul függőséget is okoz, hiszen annyira jó nézni  az elméd által kreált világot. Itt még a sztárok is testközeliek.

Utóbbi időben  gyakran járunk étterembe. Valahogy rákaptunk az ízére. Olyannyira, hogy már gastrokártyánk is van, úgyhogy ha lehet, most még többet fogunk járni. Viszont van egy állandó, visszatérő problémánk, méghozzá a pincérek.

Az első probléma abból adódik, hogy az asztalok nagy része a falnál van, ami ugye logikus, senki sem szeret a terem közepén helyet foglalni, viszont a falnál szinte sosincs 4 szék, hanem csak 3, és a negyedik meg fotelszerűség. Egyértelműen persze mindenki a fotelt választaná, hiszen nagy és kényelmes, és mögötted van a fal, ami ugye ősi alapösztön, hogy védjük a hátunkat, így csak a maradék 3 irányból érhet támadás, de azokat legalább idejében észleljük. Lányként előjogom a párommal szemben a választás, és persze mindig a kanapéra ülök, amiben csak az a probléma, hogy a párom így mindig háttal van a teremnek, tehát esélye sincs  a pincért idejében kiszúrni és jelezni neki, én meg ugye ezt nem tehetem meg, hiszen ez mégis csak a férfi dolga.

De vannak még a klasszikus problémák is, amikkel gondolom mindenki találkozott: a kisebbik baj, ha a pincér túl gyakran jön oda, és nincs időd a fogások közt ejtőzni pár percet. Az meg kifejezetten a halálom, amikor egyikünk még eszik, de azért már elviszik a másik tányérját. Ez illetlenség, akkor is, ha a másik már régen befejezte. Irgum-burgum. A nagyobbik probléma, amikor magunkra hagynak, és átlagosan félóránként téved arra egy pincér, és valahogy még akkor sem lehet vele felvenni a szemkontaktust. Egy vacsi nálunk kényelmesen olyan bő másfél óra. Az előbb említett két esetben vagy nincs 1 óra sem, vagy jó 2,5 is van. Egyik sem az az ideális eset, így hát elgondolkodtam a dolgon, hogyan is lehetne orvosolni a problémát. Azt hiszem ez már a szakmai ártalom első jele: a kórházak ihlettek meg. Mi sem egyszerűbb: csak egy nyomógombot kell minden asztalhoz tenni, akár az asztalra, akár a falra, - ez már részletkérdés- ami pontosan úgy működne mint egy nővérhívó. Ott sem csenget a készülék, hanem csak szép szolidan, egyetlen lámpácska villog a nővérpultnál. Úgy hiszem ez nem egy bonyolult szerkezet, és nem kerülne milliókba, de mégis, mennyivel könnyebb lenne az élet. A férfinek, aki úriember módjára az asszonynak engedte át a legjobb helyet, nem kéne kicsavarodnia, hogy le tudjon inteni egy pincért, és a pincérnek sem kéne 5 percenként feltűnni a színen, hátha szüksége van valakinek valamire, és nem is kéne egy lendülettel végig rendelni az egész menüt, egy-két tartalék itallal, mert ki tudja mikor jön arra legközelebb a felszolgáló. Szerintem nagy ötlet, de ha nagy nem is, attól még jó. Én imádnám. 

Az elmúlt hetekben egy új módszerre figyeltem fel, amit egyelőre nem űznek olyan sokan, hogy trendnek lehessen nevezni, de nem tartom kizártnak, hogy hamarosan többen fogják űzni.

Most elmesélem azt a folyamatot, hogy hogyan nem kaptam meg az álommelót, egészen onnantól, hogy elolvastam a hirdetést: nem pályáztam. Nagyjából, tömören ennyi. Na jó azért egy kicsit kifejtem. Az álommelót a Bónusz Brigád hirdeti. Kell nekik valaki vagy valakik, akik tesztelik az általuk meghirdetett szolgáltatásokat, majd a tapasztalatairól blogot ír. Na eddig úgy fest, ezt a melót nekem találták ki. 500.000Ft-ot költhetek a kuponokra, amit ők fizetnek, emellett 400.000Ft lenne a burttó havi fizetés, valamit egy iPhone5 és egy Macbook is jár.

Szeretem...

• ha új követője van a blogomnak
• egy szelet finom sütit enni egy hangulatos cukrászdában
• ha valami, amire sokat készültem, jól sikerül

Nem szeretem...

• hogy az üzletekben csak plusszos szemüvegeket lehet kapni, mínuszost csak csináltatni lehet több 10x annyiért
• hogy bárhol is vagyok, a női wc-ben mindig sorba kell állni
• ha teszek vagy mondok valamit, amit aztán elmesélek anyunak, és úgy reagál rá, hogy “kár volt...”

Folyamatosan újabb és újabb trailerek jönnek ki, a sokak által már nagyon várt új sorozatról. Amikor először felröppent a hír, hogy előzmény sorozatot csinálnak a Szex és New Yorkhoz, nem igazán jöttem izgalomba. Nem igazán csípem a sorozatot, vagyis, hogy pontos legyek, nem is láttam. Egy-egy részbe belefutottam, de az nem győzött meg arról, hogy nekem ezt tovább kéne néznem, arról nem beszélve, hogy a szereplők sem túl szimpatikusak. Persze nőből vagyok, ha a sorozatot nem is néztem, a hosszú filmet azért muszáj volt, hátha meggyőz, de nem. A film végén úgy jöttem ki, hogy végülis láttam egy diétás limonádét, de semmi több. Pontosabban még annyi sem, mert ott álltam, hogy jó rendben, megnéztem, de tulajdonképpen miről is szólt? Szóval nem vagyok SATC rajongó.

Már fiatalon szöget ütött a fejemben, hogy mi lenne, ha modell lennék. Lehet már itt elrontottam, hiszen a világhírű magyar modelleknek előtte meg sem fordult ez a fejükben. Próbáltam összeszedni, hogy kit hogy fedeztek fel, de sajnos nem találtam meg mindenkit, de az biztos, hogy Palvin Barbit az utcán szólították le, Mihalik Enikőt egy plázában, Fórizs Adinát a buszmegállóban, Srej Zsófit meg a 7-es buszon.  Itt a második pont, ahol elronthattam: én kerestem az alkalmat.

Ennél tömörebb összefoglalást nem is tudnék adni erről a postról, mint a címe. Én már sokszor kibeszéltem ezt a problémát anyukámmal, de most hétvégén a párommal vetettük be magunkat A Glamour napok sűrű forgatagába, amiről egyébként később majd írok egy összefoglalót, és megmutatom a szerzeményeimet. Szóval ez az elemzés, az én kis szerelmem kedvéért készül, mert most akkora töménységben zúdult rá az eladói odafigyelés, hogy egészen kiborult rajta, és követelte a postot.

Szeretem...

• hazelnut-hot-chocolat-ot inni a Starbucksban
• ha a tanulásra fordított időt hatékonyan tudom kihasználni
• ha a hétvégére valamilyen igazán csinos és harmonikus outfitet sikerül összeállítanom

Nem szeretem...

• ha valakit nem érdekel az előadás és olyan pofátlanul foglalkozik mással, hogy már én szégyellem magam helyette
• ha valaki a felvágást panaszkodással álcázza
• látni a fogyókúrás before-after képeket, hogy másnak sikerült, én meg bárhogy küzdök vagy nem küzdök, nincs eredménye

Most kicsit olyannak érzem magam, mint egy aprócska hegyi patak. Hiába a kiránduló gyerekek, akik kövekkel, ágakkal, levelekkel próbálnak gátat építeni, a víz mindig talál magának utat, ahol tovább folyhat.

Így vagyok én is a modellkedéssel. Bár sosem lesz belőlem modell, folyamatosan próbálom meglelni azokat a lehetőségeket, ahol néhány percre vagy akár órára megtapasztalhatom, hogy milyen lehet modellnek lenni.

Nem is értem, miért csodálkozom bármin is, hiszen annyi apró baki van a gépezetben, számíthatnék rá, hogy időről-időre feltűnik egy újabb. Ma már mondjuk fontolgattam, hogy írok egy e-mailt a főigazgatóságnak, aztán úgy döntöttem, hogy teljesen fölösleges, egy fecske nem csinál nyarat. Ugyanis megritkították azt a buszjáratot, amivel eddig is jártam.

Szeretem... 

• ha a sorozatokban az egymásnak teremtett párok végre egymásra találnak
• szép fotókat nézegetni facebookon, főleg ha esküvői vagy vintage stílusú képek
• moziban nézni valami új filmet, nachossal, jalapenoval és nagy kólával

Nem szeretem...

• ha megkívánok egy kaját, és utána valahogy nem is ízlik
• reggel 6-kor kelni
• ha véget ér az aktuális kedvenc sorozatom

Szinte az utolsó pillanatig nem volt biztos, hogy megyünk, de végül mentünk, de ezúttal csak ketten, anyuval. Anyunak közbejött valami, így egy órát késett, úgyhogy kénytelen voltam egyedül bemerészkedni. Gondoltam egy óra késésbe belefér, hogy kisminkeljenek, úgyis várni kell majd, és akkor elütöm az időt ezzel.