Karrier beszámoló – avagy tuti tippek, hogyan ne legyél modell

Már fiatalon szöget ütött a fejemben, hogy mi lenne, ha modell lennék. Lehet már itt elrontottam, hiszen a világhírű magyar modelleknek előtte meg sem fordult ez a fejükben. Próbáltam összeszedni, hogy kit hogy fedeztek fel, de sajnos nem találtam meg mindenkit, de az biztos, hogy Palvin Barbit az utcán szólították le, Mihalik Enikőt egy plázában, Fórizs Adinát a buszmegállóban, Srej Zsófit meg a 7-es buszon.  Itt a második pont, ahol elronthattam: én kerestem az alkalmat.

Az iskolánkban, ahová Adina és Barbi is járt válogatást tartottak a nagyszünetben. Fiúkat kerestek, gondolom statiszta szerepre, egy Pál utcai fiúk filmhez. Azt nem tudom, hogy lett-e valami a filmből, de gondoltam, ha én is ott sertepertélek a környéken, ha ebbe a filmbe nem is, hiszen fiúkat kerestek, de másik filmbe, reklámba, vagy netalán modellkedni, behívnak. Hát, ami azt illeti, így is lett.

Éppen csek 1 percre kinéztem, hogy mi is történik, amikor odajött egy fickó hozzám, hogy jó lennék modellnek, menjek be az ügynökségbe, ahol lefényképeznek, és felveszik az adataimat. Mondanom sem kell, hogy koromhoz képest magas voltam, és épp akkor nyúltam meg, szóval akkor annyira nem igazán voltam tudatában, de karcsú is voltam. Inkább csak azt láttam mindig, hogy nagyobb vagyok a kortársaimnál, ami egy esztétikai csapatsportnál, mint amilyen a szinkronúszás, ez nagyon is számít, főleg, hogy a többiek lévén egy fejjel alacsonyabbak voltak, ha nem többel, vékonyabbnak is tűntek, és logikusan sokkal könnyebbek voltak. Na de vissza a történethez. Hazamentem, elmeséltem anyunak, és még a héten együtt elmentünk az ügynökséghez. Fogalmam sincs kivel beszéltünk az elején, mi recepciósnak néztük, ő eleve elutasító volt velünk. Mivel még a 170cm-t sem ütöttem meg (168cm voltam), azt mondta, hogy sosem lesz belőlem modell alkat, mert már úgysem növök tovább. Jelzem ekkor kb. 15 éves voltam. Csináltak rólam összesen vagy 3 képet, amik gondolom botrányosan rosszak lettek, mert általában stúdióban, vagy az igazolványkészítésnél valahogy mindig rémes képek készülnek. Aztán nem sokkal később, kaptam egy telefont, hogy lenne egy narancslé reklám lehetőség, amennyiben tudok szaltózni. Hát nem tudtam, és itt le is tették a telefont. Egy évvel később kaptam még egy telefont, ahol azt kérdezték, hogy be tudnék-e menni másnap. Éppen külföldön voltam, nyaraltam. Ez a beszélgetés így még rövidebb volt.  Azóta sem hívtak többször. Most attól függ, hogy sikerül megmérni, 177cm vagyok, de legalább 175. Azóta persze a súlyom utolérte a magasságomat. Indultam aztán egy egyetemi szépségversenyen, ami eredeti kiírás szerint arcszépségverseny volt, mégis volt egyenruhás, és estélyi ruhás forduló is. Nem értem el helyezést. De végre, eljött ismét az én időm. Divat a plus size modellkedés, és végre nálunk is nyílt egy ilyen ügynökség. Jelentkeztem hát oda. Többször is. Még elutasító választ sem kaptam. De ekkor jött a Glamour. Nyertem egy ajándékcsomagot egy játékon, aminek kapcsán behívtak az ügynökségbe. (Az élménybeszámolót ITT olvashatjátok.) Beszélgettem ott a főszerkesztővel, aki egyet értett abban, hogy megfelelő lennék plus size modellnek, hiszen arányos 40-42-es méretem van, babapofival. Így hát felhívta azt az ügynökséget, ahová korábban már kétszer is jelentkeztem, és beajánlott, így végre történt valami. Találkoztam a cég alapítójával, aki egyben az ügynök is, és nagyon tetszettem neki. Egy-két héttel később polaroid fotózáson is voltam, hogy kiküldje a fotómat külföldi ügynökségeknek, hogy látnak-e bennem fantáziát. Szerinte ugyanis fölösleges portfóliót csinálni addig, amíg ki nem derül, hogy egyáltalán kellek-e a divatszakmába. Sokáig nem kaptam semmilyen visszajelzést, míg végül azt a választ kaptam, hogy nincs elég önbizalmam és kisugárzásom. Mikor rákérdeztem, hogy ő gondolja ezt, vagy a külföldi ügynökségek, az volt a válasz, hogy ebben egyetértenek. Ebben amúgy már csak azt nem értem, hogy egy olyan beállított fotón, ahol a lábfejem állását is szögre pontosan beállítják, és abszolút nem kell sem pózolni, sem semmilyen fejet vágni, hiszen ez csak arról szól, hogy lássák az adottságaimat, arányaimat, milyen kisugárzást és önbizalmat szerettek volna látni. Na mindegy, azt ajánlották nekem, hogy menjek el egy 3 napos önbizalom növelő tréningre, Dukai Reginával, Szabó Zsófival, stb. stb. potom 100.000 Ft-ért. Hát mondanom sem kell, nem volt fölösleges 100ezrem, főleg egy olyan kurzusra nem, ahol megmondják, hogy hogyan öltözködjek, és hogyan sminkeljek, amit önbizalom növelő tréning nélkül is megmondok, hogy az már megy. Pózolni esetleg kifutón sétálni jó lett volna megtanulni, de ez a 3 nap alatt jó ha 1 órát szántak erre. Ezt követően elkezdtem kutakodni cégek után, hátha van még valaki, aki nem csak klasszikusan modell alkatú modelleket foglalkoztat. Hát nem sok sikerrel jártam. Egy helyre jelentkeztem, ahova behívtak személyes találkozóra, csak hogy ekkor derült ki, hogy ők nem budapesti cég, és még csak castingot sem tartanak itt, bezzeg másik 10 dunántúli városban igen. Így végül nem mentem el. De sebaj, mert pár hónappal később összefutottam egy nagyon régi barátommal, aki egy modell és statiszta ügynökségnél dolgozik. Sajnos a statiszta részlegen, és sajnos csak modell alkatú modellek kellenek nekik. Így hát jobb híján statiszta lettem, hátha van átjárás a cég két fele közt, és felfedeznek, de rá kellett jönnöm, hogy nem, sosem fognak felfedezni, főleg, hogy lassan ki is öregszem a modellkedésből, legalábbis az elkezdéséhez már túl öreg vagyok, bár ez nem látszik rajtam. Hát így lettem hivatásos tömeg, világhírű szupermodell helyett. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.