És ismét ősz

Napok vagy inkább hetek óta alkotói válságban szenvedek. Úgy írnék, és mesélnék, de valahogy nincs miről. Pedig az élet az zajlik, legalábbis rádöbbentünk a párommal, hogy képtelenek vagyunk egy teljes napot otthon tölteni. De mégis valahogy a semmiről sokkal jobban tudok írni, mint a valamiről, erre most hogy nem csak valami van, hanem semmi is, ugyanis végetért a párom szabija, valahogy a semmi nem elég jó semmi, lehet hogy már valami. Közeleg az ősz, amikor mindig megfogadom, hogy idén sokkal többet beleadok, mindenbe, és hiába adom bele a maximumot évről-évre, amikor az sem elég, úgy érzem, hogy nem is adtam bele egy kicsit sem.

Egy-egy fogadalom közt meg a múltamban áskálódok. Van ugyanis egy nagy emlék-dobozom, amibe összeegyesítettem az évek során felhalmozott kisebb adagokban tárolt emlékeket. Ma éppen a régi érmeimet kerestem, de valahogy sehol sem találom őket. Pedig biztos vagyok benne, hogy ilyesmit azért senki sem dob ki. És persze kezembe akadnak naplók, amiket általában max 6-8 alkalom erejéig írtam, és régi levelek, meg fényképek. És furcsa szembesülni vele, hogy már gimis elsős koromban is milyen negatívan láttam a világot, miközben visszagondolva nem is volt annyira rossz, legalábbis nem annyira, mint most, pedig ahogy leírtam, ezerszer rosszabbnak tűnik annál, mint ami most van. Aztán közben elgondolkodom azon is, hogy miért nincs sokkal több emlék elpakolva, és sokkal gondosabban, miközben olyan dolgok is előkerülnek, amik engem is meglepnek, hogy na ezt hogy jutott eszembe elrakni. Pedig akkoriban egyáltalán semmi jelentőségű dolgokat pakoltam el, "elrakom emlékbe" felkiáltással, miközben valahogy semmi súlya nem volt z egésznek. 

Nem gondoltam, hogy később majd lesz. Pedig lett, és most már sajnálom, hogy csak ilyen kevés részlet maradt fenn, hiszen ezeket újra megtalálva úgy érzem, hogy egyáltalán nem is ismerem azt a lányt, aki akkor voltam, miközben én magam vagyok az, és ki más is ismerhetne jobban, mint én magam.

Aztán egy pillanat alatt kirángatom magam a depresszív nosztalgiázásból,és vissza a jelenbe, vasalni. És közben merengeni azon, hogy mennyi mindenen szeretnék változtatni az életemen, csupa olyan dolgon, amin nem tudok. Már nem azért, mert nem áll módomban, hanem mert már évek óta ugyanazon változtatnék, ha menne, és persze minden kudarc után még nagyobb lendülettel és lelkesedéssel vetem bele magam a dolgokba, de végül csak nem jön a csoda. Pedig a csoda jó dolog, legalábbis azt hiszem. A mesékből tudom, mert hogy én még sosem találkoztam személyesen a csodával. Lehetséges, hogy fel sem ismerném, ha szembe jönne, csak állnék bambán, hogy "hát maga meg ki a csoda?" Pedig én igyekszem, de tényleg. Mondják, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Így hát ha ennek annyira nem is felelek meg, de mindig újabb és újabb dolgokba vágom a fejszém a kötelező dolgok erőltetése mellett, hátha majd onnan jön az a valami, ami nem is tudom, hogy mi, de vágyom rá. Vagy talán mégis tudom mi az: siker és elismerés. De valahogy nem akar sikerülni. A maximum amit eddig sikerült kihozni ezekből a más dolgokból, az elutasító válasz e-mail. De így legalább nem rágódom rajta tovább, hogy mi van ha ez most összejön, csak lassan derül ki. Pedig nem is derül ki lassana többi sem, csak én eresztem el túl lassan a reményt.

Most hogy ránéztem az órára, eszembe jutott, hogy ideje erőltetnem valamit, ami nem megy. Pá.