Hátrányos helyzet

Ma a Burger Kingben ebédeltem. Az egyik asztalnál egy olyan nő ült, akinek mindkét keze és egyik lába amputálva volt. Bár se tolókocsit se mankót nem láttam nála...Elképzelni se tudom, hogy jöhetett be. Neki a lánya vitte a rendelést. Vele szemközt egy süket lányka ült. Pontosabban nem is süket, mivel volt hallókészüléke...

Aztán elmerengtem egy kicsit a fogyatékosokon. Olyan kettős érzelmeket vált ki belőlem...sőt...többet is.

Én és az empátia, nem feltétlen szinonímák, de néhány évvel ezelőttig kifejezetten ellentétnek mondanám. Azzal az alapelvvel éltem, hogy ha valaki beteg, vagy segítségre szorul, nem fogom sajnálni, mert attól neki nem lesz jobb, inkább segítek rajta, ha tudok, azzal többre megy. Na ez elmúlt. Mára egészen letudja lombozni a napomat, ha valaki fogyatékost látok, és ha némi emberséget másoktól, akkor ott törik a mécses.

De azért bosszantanak is. Bosszant, ha erőszakosak és követelőzök. Ha azt hiszik, hogy ők kevesebbet kaptak az élettől, mint mások, ezért nekik most több jár. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy kevesebbet kaptak az élettől. Talán ugyanannyit, épp csak más eloszlásban. Andrea Bocelli vak. Gondolom senkinek sem kell őt bemutatni. Cserébe olyan páratlanul nagyszerű hangja van, amit nehéz lenne szavakba önteni. Ráadásul neki előnyére is válik, hogy vak, mivel így sokkal kifinomultabb a hallása, hiszen sokkal inkább támaszkodik rá a mindennapok során is, mint mi. És ugye az énekléshez és zenéléshez jó hallás is kell. Hiába vannak jó adottságaid, ha egyszerűen nem ismered fel, hogy mikor vagy hamis.

Az is zavaró, ha valakinek valami fogyatéka van, és úgy próbál élni, mintha nem is lenne. Konkrétabban egy nyomorék, aki műlábakkal fut, vagy kerekesszékes kosárlabdázik, vagy bármi. Miért kell minden áron azt bizonygatniuk, hogy jók valamiben, amihez hiányoznak az alapvető feltételeik. Nekem nincs jó hangom, mégis el tudom ezt fogadni, és ezzel élni. Nem próbálok minden áron operaénekes lenni, körülbelül olyan alapon, hogy  nekem is jogom van ehhez. Ha valami gyengeségem van, nem próbálom elhitetni másokkal, hogy valójában pont ebből vagyok tehetséges, hanem akkor egészen máshol próbálok kitűnni. Ha egyszer valakinek nincs lába, miért az atlétikában vagy akármilyen más sportban akar sikereket elérni. Elvben annyi esélye sincs, mint nekem, pedig nekem sincs sok. Rendben, nincs lába...de miért ne találhatná fel ő a legújabb labordiagnosztikai módszert, miért ne lehetne világhírű modellek sminkese, manikűröse. Miért ne lehetne a legsikeresebb író. Miért ne lehetne atomfizikus, stand up comedy-s, profi póker játékos. Miért csak abban látnak lehetőséget, amihez a testük kell és nem az eszük? Miért akarnak színészek, táncosok lenni? Ha nekem nincs tehetségem jégtánchoz, akkor nem fogom bebizonyítani, hogy de, igenis értek hozzá, hanem akkor inkább varrónő tanfolyamra megyek. Miért a gyengeséből próbálnak erősséget kovácsolni, és nem az erősséget tovább fejleszteni?

Aztán ott van a bánásmód. Legtöbb az kikéri magának a sajnálkozást, és azt szeretné, ha egyenlőnek tekintenénk őket bármelyik másik emberrel. De persze ebből az lett, hogy ők egyenlőbbek nálunk. Rendben, segélyre szükségük van, hiszen a rendes diplomások sem jutnak álláshoz, ők miért jutnának. És a gyógykezelések, egy vagyont elvisznek. Szóval ez rendben van. De vajon ha egyenlőek akarnak velünk lenni, miért is jár a fogyatékért plusz pont az egyetemi felvételin? Hiszen az egyetem elvileg olyan kiváltság, ami csak a legjobbaknak, legokosabbaknak jár. Na most szedjük két részre őket. Vegyünk egy testi fogyatékkal élőt. Aki a példa kedvéért teljesen épp eszű, mivel hogy mondjuk egy autóbaleset miatt bénult le. Nos ha ő nem értelmi fogyatékos, úgy minden további nélkül képes felkészülni a felvételire, és a későbbiekben is bírni fogja a tanulási tempót. Akkor mire fel kéne neki plusz pont? Nézzük a másik oldalt, egy enyhe szellemi fogyatékost. Ha ő gyengébb értelmi képességű, akkor miért akarjuk egyetemre járatni, és elvenni a helyet egy olyantól, akinek meglenne hozzá az esze, épp csak a pluszpont miatt került hátrányba az előbbihez képest. Hiszen kutatókat, tanárokat, orvosokat akarunk képezni. Megértem, hogy joguk van a képzéshez, de csupán empátiából nem tudunk nekik nagyobb intelligenciát és memóriát adni. De vegyünk akkor egy még enyhébb példát: dadogás és diszlexia. Miért támogassunk plusz ponttal a továbbtanulásban egy olyan embert, akinek pont hogy beszéd és tanulási nehézségei vannak. Kicsit ironikus lenne egy dadogós magyartanár nem? Vagy egy dislexiás gyógyszerész... hiszen egyes hatóanyagok, gyógyszernevek közt csak egy egy betű eltérés van...ami a betegnek azért nem olyan mindegy.

Persze, támogassuk őket. De talán úgy ahogy valóban szükséges, és értelemszerű. Integráljuk őket. Adjunk képességeiknek megfelelő munkát, anyagi támogatást. Gyógyszert és kezelést. Háziápolót. Bármit. De akárhogy is, ők mégsem egyenlők velünk, főleg nem egyenlőbbek. De ezért fogunk/akarunk segíteni rajtuk mi.  

És ami a leginkább zavar. Az önzőségük. Most ebből a körből a szellemisérültek kimaradnak, de a többiek. Mert az ő életül olyan nehéz, és sanyarú. Mert tőlük elvett valamit az élet. Mert ez a mai világ gonosz és önző, és velük senki nem törődik. És azzal ki törődik, hogy ezeknek az embereknek vannak szüleik, akik ritka esetektől eltekintve egészségesek. Akiknek megvolt a saját boldog életük, gyereket vállaltak, majd ahelyett, hogy a legkönnyebb utat választották volna, hogy eldobják a gyermeket, ők kitartottak mellette. Feláldozva az életüket. Hiszen így már minden a gyerekről szól. Megfelelő oktatás, és megfelelő eszközök kellenek neki. Egy gyerek önmagában is sok pénz, de egy beteg. Arról nem is beszélve, hogy a szülők egyike, kénytelen lemondani az állásáról, hiszen őket hozni-vinni kell, segíteni öltözködni, tisztálkodni, enni. Persze ezt egy ápoló is csinálhatná, de az még több pénz. Még ha napközben valamilyen iskolába is járnak, a szülő maximum fél állást tud vállalni.

Arról nem is beszélve, hogy mennyi energiát és szeretet igényel ez tőlük. Ráadásul ez nem csak 15-20 évig tart, amíg felnő, és elköltözik, hanem egy életen át. Szóval akkor kitől is vett el valamit az élet? És miért neki a legrosszabb? Miért mások önzők? Persze...ki van szolgáltatva, és nem boldogul egyedül. De a panaszkodás és vádaskodás helyett, inkább hálálkodjon, hogy van neki valaki, akire számíthat. És nem magányosan kell kéregetnie valamelyik utcasarkon, mint a hajléktalanoknak.

Bosszant, ha a segítségért nem hálásak, hanem természetesnek veszik, hogy ez nekik jár. Ha átadom a helyem a buszon, az az én kedvességem, és odafigyelésem. Nem kötelességem. Nekem pontosan ugyanannyi jogom van ott ülni, mint neki, vagy bárki másnak. Persze, átadom a helyem, de ha lassabban reagálok, vagy veszem észre, akkor ne reklamáljon, és végképp ne vegye természetesnek. Nem kell több egy mosolynál, és egy köszönömnél. De ennyi kell. Ennyi jár. Szerintem ez nem olyan sok.

Viszont ami a végtelenségig meghat, ha jó fej. Ha nem úgy kezeli az életét, mint egy baromi hosszú büntetés. És nem csak keseregni tud a sanyarú sorsáról, hanem képes őszintén nevetni. Ha képes lazán venni az életet. Ha meg tudja rántani a vállát, hogy neki ez jutott, ezzel kell élni, és kihasználja mindazt, amit az élet neki nyújtani tud. Amikor annyira könnyedén veszi az életet, hogy az csodálattal tölt el. És olyankor átértékelem az én problémáim, és örülök nekik, hogy nekem ilyen problémáim vannak. Nekem vezetni megtanulni kihívás, és nem lemenni az aluljáróba. És akkor egy kicsit szégyellem is magam, hogy siránkozom, ha nem sikerül a vizsgám, vagy ha azon kesergek, hogy nem jön rám az XL-es nadrág, vagy nincs pénzem a legújabb nike cipőre. Míg neki a zuhanyzáshoz is speciális körülmények és segétség kell. Míg én a magyar házit nem értem, addig ő azt, hogy miért hagyja ott az anyu, miközben csak a boltba ugrik le.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.