Itt van az ősz

2011.06.19. 13:02

 Június 19-e van. 15 fok. Ráadásul szomorú idő, még csak nem is az a heves viharos, amit úgy szeretek, hanem az a borús, lóg az eső lába típusú. Kinézek az ablakon, és azt érzem: ősz. Persze mindenki utálja az őszt, mert vége a nyárnak, jön újra a suli, vagy vége a nyári szabinak a fesztiváloknak és kirakodóvásároknak, de akkor is, én szeretem. A szeptember elejét, az első egy-két hetet. Amikor már nem olvad ránk a farmer napközben, és reggelre még egy blézer is elkél. Mikor még nem kell 8 réteg ruhát magunkra ölteni, de már lehet variálni és kombinálni a darabokat, nem egy szál semmi, és még az is sok. És tudom, hogy elvből utálkozik most minden iskolás, de én úgy szerettem mindig, és még most is újra iskolába menni. Mikor megvannak a vadi új füzetek és tollak, és elhatározod, hogy nagyon, de tényleg, most idén nagyon szépen fogsz írni, és minden órán jegyzetelsz. Még most is egyetemen izgalommal tölt el az új év, hátha idén tök szuper lesz, és izgalmas érdekes dolgokat tanulunk, pedig már hányszor kezdtem így évet, és a végén csak a magolás maradt az érdekesség helyett. De azért lelkes naívsággal minden évben újra és újra, akár a 6 éves kislány az óvoda után elsősként, ahogy várja az első napot, az új órarendet, a tanárokat, az osztálytársakat, és akkor még nem kell tanulni, csak pletykálkodni a nyári élményekről. Én ezt szeretem.

Bár nem vagyok rajongója a verseknek, de mikor ilyen az idő, mindig elkezdem, hogy "itt van az ősz, itt van újra", és persze anyu mindig folytatja, és olyan kis kedves kislányos hangsúllyal tudja mondani, hogy "tudja isten, hogy mi okból, szeretem de szeretem", hogy egészen megkedveltem ezt  a verset. Najó, már kifejezetten szeretem, és hiányozna, ha nem folytatná, mikor azt mondom, "hogy itt van újra...."

Szóval gondoltam ez egy ilyen kis versolvasós post lesz, hogy a nyár közepén egy napig örüljünk az ősznek is. :) És íme tehát a vers:

 

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra

 

Itt van az ôsz, itt van ujra,                         

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

 

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szeretô anya.

 

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

 

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Altatódalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. -

 

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergô természetet.

Kiülök a dombtetôre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

 

És valóban ôsszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szemébôl is látszik, hogy csak

Álmos ô, de nem beteg.

 

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

 

Kedvesem, te űlj le mellém,

Ülj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

 

 Erdôd, 1848. (november 17-30)

A bejegyzés trackback címe:

https://tundervolgy.blog.hu/api/trackback/id/tr972997208

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása