Az a régi jó iskolarendszer...

 "Bezzeg a mi időnkben...akkor még minden más volt"...vagy annyira nem is?!  Beszélgettem anyukámmal ma reggel, és valahogy a középiskolára terelődött a szó.

Anyukám jó tanuló volt, rendszeresen őt küldték az évzáróra és ünnepségekre verset mondani, minden sporteseményen ő képviselte az iskolát, emlékeim szerint még jó tanuló-jó sportoló ösztöndíjat is kapott. Ma kiderült, hogy ennek ellenére a tanulmányi átlaga nem sokkal haladta meg a 3-ast, és tele volt 2-esekkel. Na ez nekem új infó volt.

 Mesélte, hogy például magyarból kellett egyszer írni valami esszét, és ő rendesen utána nézett, utána olvasott, és írt 3 oldalt. A tanár kiskedvence, Mari elfelejtette, hogy volt házi, így óra előtt anyuét másolta le, de idő szűkében csak minden 3. mondatot írta le. Másnap a tanár kiemeltem Mari dolgozatát, hogy milyen összeszedett, milyen élvezhető, és milyen fantasztikus, és ötöst kapott. Anyukám 4-est. Nem reklamált a tanárnál, de cserébe 30 év elteltével is felemlegeti. Fizkémből - ugyanis vegyipari szakközépbe járt - például a csupa ötös jegyére 4-esre zárta le a tanár évvégén, és meg is indokolta: "Egy szőke, kék szemű lány nem tudhatja ötösre a fizkémet."

És persze a verekedős fiú megkapta az ötös magatartást, anyukám meg csak négyest. 

Eddig pontosan ugyanolyannak tűnik a dolog, mint amilyen ma egy középiskola. Ezeket a történeteket hallgattam eddig, és még sok hasonlót, de aztán egy nap, néhány hete volt szerencsém egy 85 éves belgyógyász professzorral beszélgetni.

Vele az egyetemről beszélgettünk. A beszámolója alapján az akkori oktatás szöges ellentéte a mainak. Ő azért anyunál 1-2 generációval idősebb, az 50-es években volt egyetemista, szóval lehet, hogy abban a 20-30 évben változott meg a hozzáállás, és nem anyu és köztem eltelt 20 évben.

Azt mesélte nekem, hogy régen akit felvettek az egyetemre, annak meg kellett tanítani az adott szakmát. A tanár feladata, hogy kitanítsa. Ha a diák nem tud valamit, akkor  nem ő a hülye és lusta, mint ma, hanem a tanár a rossz, mivel nem tudta megtanítani kellően az anyagot. Ha a hallgató bukott, az inkább a tanár szégyene, semmint az övé. Persze a mennyiségek is mások voltak. Akkor neki az anatómia mint kemény tantárgy egy 500 oldalas könyv megtanulását jelentette. Ma 10 db 500-1000 oldalas könyvét. Akkor egy kémia biokémia 100 oldal volt, ma 1000. Akkor még az volt a cél, hogy ha valakit méltónak találtak egyetemi képzésre, akkor ő el is végezze az egyetemet, még hozzás használható tudással. Ma ha mindent tudsz, kivéve egy valamit, azon az egy valamin megbuktatnak. Az még hagyján hogy megbuktatnak, de minden alkalommal, még akkor is ha átmentél a vizsgán, végig kell hallgatnod, hogy mennyire buta vagy, és tudatlan és semmirekellő, és soha az életben nem fogod ilyen hozzáállással elvégezni az egyetemet. Egyszer az egyik vizsgámon visszakérdeztem, hogy mégis milyen hozzáállásról beszél, hiszen nem is tanított, nem is ismer, csak 10 perce, mióta mondom a tételem. Kiderült, hogy a fejem nem tetszik neki. Mert ugye egy tisztességes vizsgázó mosolyogva és lelkesen mondja a tételét, nem aggodalmas arckifejezéssel mérlegelve magában, hogy vajon most már kiérdemelte-e a kettest. Szóval az alapvető különbség, hogy régen akit felvettek, az végzett is. Most akit felvesznek, igyekeznek kibuktatni, vagy csak rávenni, hogy adja fel, de ha ez nem is sikerül, azt garantáltan összehozzák, hogy csússzál 1-2 évet.

 Úgyhogy összegezve: én igencsak irigyelem a bezzeg a mi időnkben egyetemet. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.